Az Internazionale története---

Összesen egy olyan csapat létezik a SERIE-A-ban amelyik sosem játszott alacsonyabb osztályban fennállása óta, mint a legmagasabb "A" ligában. A  az FC Internazionale, vagy csak egyszerûen "Inter" - ahogy a szurkolók ma hívják - a csapat egy hétfõi nap éjjelén, vagyis egészen pontosan 1908. március 9-én született meg. Ezen az estén egy lázadó csoport az AC Milan tagjai közül megelégelte Gianni Camperio "diktátorságát". A probléma, amiét fellázadtak a tagok, a nem olasz nemzetiségû játékosok kirekesztése, és a csapatból való mellõzése volt. Az idõközben negyvenhárom fõre duzzadó "tömeg" elhagyta az AC Milan fõhadiszállását, a - Via Bercheten lévõ Fiaschetteria Toscanat - és átvonultak a híres Milánói Dóm melletti Orologio vendéglõbe, ami egy közkedvelt találkozóhelye volt a város értelmiségének, mûvészeinek. Este 9:30 után egy rövid megbeszélést követõen az alapító tagok megfogalmazták az új klub alapszabályzatát.
Az alapító tagok közül néhányan.	Ez a pillanat tekinthetõ a csapat születésének. Az Internazinoale football klub tagjai ezután, hangos éljenzés közepette, mint ma az autóversenyek végén szokás, pezsgõvel öntözték meg egymást. Elnöknek Giovanni Paramithiottit választották. 23:30-kor az elnök köszönetet mondott a jelenlévõknek, majd megkérte a jelenlévõ mûvészek közül, a grafikus Giorgio Muggianit, hogy tervezze meg a klub címerét. A címer (mint ahogy ma is használjuk ici-pici eltéréssel) egy kék és egy fekete kör, aranysárga alapon, melyben négy betû (IMFC) található. Ez a négy betû a klub hivatalos nevének mozaikja: "Internazionale Milano Football Club" Az Internazionale (magyerul nemzetközi) a különbözõ nemzetiségû játékosokra utalt. Bár akkoriban ez elsõsorban svájcit jelentett. Késõbb Internazionale, ma pedig csak egyszerûen "Inter" lett a név amit a csapattal kapcsolatban használnak. A klub, története második évében (1910) már bajnokságot is nyert. Huszonöt pontot szereztek ebben az évben, ugyanannyit mint az akkoriban felülmúlhatatlan Pro Vercelli (1908, 1909, 1911, 1912, 1913 évek bajnoka)
A döntõ meccset az Inter nyerte 10:3-ra, de a történethez mindenképp hozzátartozik az a tény, hogy a Pro Vercelli a serdülõ csapatát küldte el az Inter elleni döntõre, így tiltakozva a döntõ idõpontja ellen, ami valamiért nem volt megfelelõ a Pro Vercelli csapatának. Tíz év múlva 1920-ban sikerült ismét bajnokságot nyerni. Az elsõ világháború miatt öt év után újra kiírt elsõ bajnokság döntõjében 3:2-re gyõzte le az Inter a Livorno csapatát Bolognában. Ezek a 10-es évfordulók akkoriban mindig bejöttek. 30-ban és 40-ben is bajnok lett a csapat. A 20-as évektõl kezdve már Magyarok is megfordultak a csapatnál.
Veisz Árpád Enrico Schoenfeldr Garay Tibor Szegedi Miklós	Úgy gondolom róluk kicsit részletesebben illik írnom. Az 1925/26-ös szezonban tûnt fel egy magyar középpályás Veisz Árpád, aki a Törekvés, és a Makkabi Brünn csapataiban is játszott. Az 1926/27-es szezonban már nem játékosként, hanem a csapat edzõjeként láthatjuk õt. Egészen az 1933/34-es szezonig vezette a csapatot, két év kivételével. Az elsõ ilyen év az 1928 /1929-es volt, mikor is (késõbb az AC Milan edzõje lett) Viola József vette át a csapat irányítását. Ott volt Enrico Schoenfeld a csatár, aki félig osztrák, félig magyar volt. Õ Veisz Árpáddal együtt érkezett a csapathoz. A 25/26-os szezonban 14 meccsen 9 gólt lõtt. A másik szezon pedig amikor nem Veisz volt az edzõ, az az 1931/32-es volt. ekkor a híres Tóth (Potya) István dirigálta a klubot, aki a labdarúgók fölkészítésében rendszeresen alkalmazta a tornát és az atlétikát, és erõnléti edzéseket is végeztetett, nagy hangsúlyt helyezve az egyéni virtuozitásra. Veisz Árpád az 1929/30-as szezonban a harmadik bajnoki címet szerezte meg az Inernazionale csapatának és késõbb a Bologna csapatával (a 30-as évek végén) még három scudetto-t nyert. Veisz távozása után az 1935/36-os szezonig Feldman Gyula irányította a csapatot. Feldman Gyula a játékosság révén próbált meg sikereket elérni. Az edzéseken a tornagyakorlatok közé is játékokat iktatott. Tehát büszkén elmondhatjuk, hogy az 1926 és 1936 közötti 10 évben, csak magyar edzõi voltak a csapatnak. Az idõsebb generáció tagjai között nemhiába máig tartja magát az a nézet, hogy "Az egész világot mi tanítottuk meg focizni." :o) A teljesség kedvéért megemlíthetjük, hogy az 1947/48-as szezonban 2 meccsen a magyar Garay Tibor is játszott az Interben. Az Olaszok szerint egy kimondhatatlan nevû városból érkezett: Szegedrõl. Ugyanekkor érkezett a klubhoz Szegedi Miklós (neki a neve volt kimondhatatlan), aki Erdélyi Magyarként volt tagja a csapatnak két szezonon keresztül. Õ 17 meccsen 3 gólig jutott az Interben, és késõbb (1950/51) a Barcelona játékosaként tûnt fel. A 40-es évek végén, és az 50-es évek elejérõl szóló részben lesz még majd egy magyar származású játékosról, Nyers Istvánról is szó.
Az INTER közben egyre elegánsabb lett. "Azokon a korai napokon, az Inter szeszélyes, és hóbortos csapat volt." mondta Ermanno Aebi, aki egy volt a korai nagyok közül, majd így folytatta: "Azokat az éveket nem cserélném el semmire." Aebi egy nagyon tehetséges svájci származású játékos volt, és "Miss" volt a beceneve, mert annyira kecsesen, finoman, elegánsan mozgott. Edzõként is remek szakemberré vált, akinek a labdarúgás lett a hivatása. A fiatalokkal elnézõ és türelmes volt, szinte stílust teremtett. Pályafutása végét pedig játékvezetõként fejezte be! A másik nagy egyéniség, Leopoldo "Poldino" Conti a szélsõ
Ermanno Aebi Leopoldo Conti Luigi Cevenini Giuseppe Meazza	volt, aki hihetetlen cseleivel "ölte" meg az ellenfél védõit. Vagy "Zizi" a három Intereben focizó Cevenini közül, aki a legötletesebb játékot játszotta, és a legtehetségesebb, leghíresebb Cevenini lett (Öten voltak amúgy futbalisták: Aldo, Mario, Luigi, Cesare, Carlo) a Cevenini testvérek között. Az õ szélsõ játéka lidércnyomás volt valamennyi kapus számára. Õk hárman voltak az 1920-as bajnokcsapat hõsei. Azonban az õ hírnevüket valaki egyedül elhomályosította, sõt egyesek szerint azóta az olasz fociban megfordultakat õszes játékosét is. Õ pedig nem volt más, mint Giuseppe Meazza, akinek emlékét a San Siro stadion õrzi ma már. Meazza Milánó Porta Vittoria negyedében nõtt fel. Az AC Milan elutasította, mivel túl vékonynak találták õt. Ennek ellenére az Inter vezetõire jó benyomást tett, akik 16 évesen le is igazolták. Wiesz Árpád fedezte fel és adott neki lehetõséget. Rövidesen páratlan bajnok lett, akinek a tudása, beleértve a gördülékeny cseleket, a precíz pontos átadásokat, és a félelmetes gólerõsséget. Született támadó volt, természetesen középcsatár. De intelligens támadó középpályás is volt ha kellett, aki remekül tudta megjátszani a támadókat. Igazi csapatérzékkel bírt. Meazza született mûvész volt, az õ érkezésével lett az Inter az ellenfelek szemében veszélyes akadály.1934 és 38-ban az õ teljesítménye is segítette a VB-ken Vittorio Pozzo Olasz Nemzeti válogatottját.
Pozzo alkalmazta a biztonságos védekezést szolgáló korai catenaccio rendszert, a középpályás Meazza-Ferrari-páros játéka révén õ is fölértékelte a pálya közepét, továbbá három, rendkívül gyors csatárt alkalmazott. E taktikával nyert is két világbajnokságot és két olimpiát. Meazza híres volt a "kapust kicsalogató" góljairól. Kicselezte az utolsó védõt is, majd szó szerint kiprovokálta a kapustól, hogy kijöjjön a labdára. Meaazza ekkor finoman elhúzta a labdát, és a kapus mellett a hálóba gurította. Ezekben a napokban változtatta meg a nevét a csapat és olvadt össze a harmadik milánói csapattal, az US Milanese-vel (1928) Igy lett ideiglenesen Milánó város védõszentjérõl, Szent Ambrusról elnevezve a csapat: "Ambrosiana" majd késõbb "Ambrosiana Interre" A fasiszta Olaszországban uralkodó rezsim szerint, az Internazionale szó a kommunista internazionalét jelentette. Egységesítették a csapatok színét semmitmondó üres fehérré. Nemsokára azonban a kék fekete csíkok visszakerültek, míg a partner US Milanese emblémája lekicsinyítve került a mezre. Meazza két bajnoki címet nyert az Interrel. Az elsõt 30-ban Veisz Árpáddal, a másodikat 38-ban az Ambrosianával. Meazza még elment az AC Milan, Juventus, Atalanta csapataiba játszani, de ott már nem ért el olyan sikereket mint a kék-feketékkel. A 38-as bajnoki cím után 40-ben is bajnok lett az Ambrosiana. 1945 után ismét szabadon használhatta a klub az Internazionale nevet. A háború után az új jtékosok készen álltak követni Meazzáék nyomát.
Lennart Skoglund Benito Lorenzi Enzo Bearzot Nyers István	Ott volt a kreatív svéd, Lennart Skoglund akinek "Nacka" volt a beceneve, Stockholm külvárosában született. Õszinte ember, és igazi labdamûvész volt, aki mindig vadul buzdította a társait. Vagy a középcsatár Benito Lorenzi akinek a beceneve "poison" -méreg- volt, mivel gyilkos lövései voltak, és tipikus volt az õ hírhedt toszkánai "õszintétlensége" Itt játszott a gólzsák Amadei is, de a legnagyobb közülük minden bizonnyal Nyers István volt a maga 182 mérkõzésén elért 133 góljával. A "hontalan ember" aki egyszemélyben volt Stefano, István és Etienne, elsõ évében gólkirály lett 26 góllal! Õ lett a bombázó, a legnagyobb "ász" a csapatban, és 1952/53, valamint 1953/54-ben végre bajnok is lett a csapattal. És nicsak, ki tûnik fel Nyers csapattársaként? Enzo Bearzot a 82-es Olasz szövetségi kapitány, aki Bergomival VB-t nyer majd. Ekkor már azonban a fiatal Alfredo Foni volt az edzõ, aki tökéletesítette a védekezõ "catenaccio" taktikát az Olasz ligában. A "catenaccio" eredetileg svájci találmány, amit a gyengébb csapatok alkalmaztak a nagy csapatok ellen, mint egyedüli utolsó reményt egy X-re. Foni ezt a taktikát ültette át az Inter játékába. A kapus elõtt állt egy hátvéd (az egykori Triestina játékos Blason ) neki az volt a feladata, hogy tisztán tartsa a területet és az arra tévedõ támadókat szerelje. Az õ helye a jobb oldal volt és ilyenkor a jobbszélsõ Armano jött vissza az õ helyére. Így vált a liberóvá (vagy más szóval söprögetõvé) a védekezõ szélsõ. Ezzel a szokatlan taktikával nyerte a csapat az 53-as és 54-es scudettoit. De a siker kulcsa nem csak ez volt, hanem a klub elnöke Carlo Rinaldo Masseroni akit a nagyszerû Fernando Pozzani váltotta le 1955-ben.
Pozzanit pedig Angello Moratti váltotta, aki az Interbõl a focivilág csúcs csapatát csinálta. Moratti önerejébõl lett olajmágnás, milliomos, aki az életében mindent csak magának köszönhetett. Õ volt a szardíniai SARAS olajfinomító cég megalapítója (1962), mely ma már az Olaszországban finomított üzemanyagok 16%-át állítja elõ. Egy vásárvárosok kupája (mai UEFA kupa) vereség alkalmával, teljesen elbûvölte õt az akkori Barcelona és a csapat nagyszájú argentin születésû edzõje Helenio Herrera, aki Franciaországban közvetlenül a háború után Nyers Istvánt is edzette. Moratti elcsábította a Barcelónából Hererrát Milánóba, a friss aranylabdás Luis Suarezzel együtt. Ez történt 1960-ban. Az elsõ sikert 1963-as scudettoval szállította Herreira. Ez volt a "Nagy Inter" születése. Az a csapat mûvészi szintre emelte a Catenaccio-t, és az erre épülõ precíz ellentámadásokat, ami mérföldkõnek számított az Olasz foci védekezõ tradíciójában. A csapat nevezetes volt a bevehetetlen védelmérõl, amelynek a livornoi Armando Picchi volt az irányítója. A két "marker" Burgnich és Guarnieri állította
Facchetti Armando Picchi Mario Corso Luis Suarez Sandro Mazzola Jair	meg az ellenséges támadókat, míg a balhátvéd Facchetti a jobbszélsõ támadókat tartóztatta fel és hozta játékba mindenkit letaroló futásával az Inter támadókat. Általában úgy nézett ki a dolog, hogy miután a védõk megállították az ellenfél támadását, (Bedin, Domenghini) igyekeztek a játékmester Suareznek passzolni. Innentõl kezdve már gyerekjáték volt minden. Suarez hosszú pontos átadással kitette a szélre a brazil Jairnak, vagy Sandro Mazzolának (az öreg Valentino fiának, aki a nagy Torinoban játszott és aki a csapattársaival együtt repülõgép szerencsétlenségben vesztette életét 1949-ben.) A két szélsõ vagy gólt lõtt vagy pedig tovább passzoltak a ballábas géniusz Mario Corsonak, (akinek a beceneve: "Isten ballába" volt) Az Internek volt 4 gyönyörû éve. 3 scudettot nyertek a négybõl. A negyediket is csak a Bologna elleni (azonos pontszám miatti rájátszás) meccsen vesztettük el, ami egy komplikált történet, dopping rágalmazásokkal és felfüggesztéssekkel. Ezeken kívül nyertünk két BEK-et és két Interkontinentális kupán. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy azokban az években az Inter volt a világ legjobb csapata. Ez volt Herrera szupervédekezésû legyõzhetetlen csapata. A tündérmesébe illõ történet 1967 tavaszán ért véget, mikor is a csapat csak második lett, igaz mindössze egy ponttal lemaradva. Ezután a csapat elvesztette a formáját és sorozatban 4-5 helyek következtek.
1967-ben Moratti visszavonult, és õt a Milánói üzletember Ivanoe Fraizzoli váltotta. 1971-ben ismét bajnok lett a csapat. Ott játszott még Jair, Burgnich, Mazzola és Corso is, de a következõ évben elvesztette a BEK döntõt a Cuyf féle "nagy Ajax" ellen. Fraizzoli sok csalódás után (Bár 1980-ban ismét bajnokságot sikerült nyerni a Bordon, Baresi, Oriali, Beccalossi és Altobelli nevével fémjelzett Internek)
Karl-Heinz Rumenigge Aldo Serena Ramon Diaz Lothar Matthaeus Andreas Brehme Denis Bergkamp Nicola Berti	1984-ben továbbadta a klubot Ernesto Pellegrininek a vendéglátó ipari mágnásnak, és szenvedélyes INTER szurkolónak. Pellegrini rengeteg pénzt költött a csapat felvirágoztatására, de az ellenszolgáltatás elmaradt a peches események miatt. Õ volt aki a szurkolóknak Milánóba hozta Karl-Heinz Rumeniggét a mesébe illõ tankszerû csatárt, aki a világ élvonalába tartozott. Rumenigge szomorú volt a folyton kiújuló sérülése miatt, miközben városi vetélytárs, a Silvio Berlusconi féle AC Milan szinte mindent megnyert. Pellegrini viszont túl akart tenni az AC Milánon is, és tudta, hogy a jó edzõ lehet a titok nyitja. Az Interbe hozta edzõnek Giovanni Trapattonit, aki korábban már ért el komoly sikereket a Juventussal. Ez jó lépésnek bizonyult, mivel a harmadik évben 1989-ben bajnokok is lettünk. Az a csapat szinte minden addigi rekordot megdöntött. A német különítmény: Matthaeus és Brehme mellé a szardíniai játékos Matteoli, az argentin Ramon Diaz, a gólzsák Aldo Serena, Beppe Baresi és Bergomi hátul, vagy éppen Walter Zenga és Nicola Berti fémjelezték azt a Trapattoni féle csodacsapatot. Abban az évben természetesen egy Interes lett a Serie-A gólkirálya, Aldo Serena személyében. Serena 22 gólt lõtt akkor, Ramon Diaz 12-õt, Lothar Matthaus pedig 9-et. Trap. a friss bajnokcsapatba hozott még egy N émetet, Jürgen Klinsmann személyében, azonban a következõ szezonban csak a 3. hely sikerült. Diego Maradona 1987 után ismét bajnokságot nyerõ Napolija, és a Milan is megelõzte az Intert. Trapattoni nyert még egy UEFA kupát a csapattal (1990/91), majd visszament a Juventushoz. Ekkor kezdõdött a mai napig is tartó "elátkozott" idõszaka a klubnak. Pellegrini folytatta a csekkfüzet nyitva tartását és líra milliárdokért leigazolta az AC Milan orra elöl, a fiatal Dennis Bergkamp-ot, de egy UEFA kupán kívül (1993/94) semmit sem nyert vele a csapat. 92 és 94 között megfordult a csapatnál Dino Baggio, Mathias Sammer és Salvatore Scilacchi is. Végül 1995 februárjában érzékelve a szurkolók elégedetlenségét jobbnak látta átadni a klubot a jelenlegi tulajnak az egykori sikereket elérõ Angello Moratti fiának Massimo Morattinak. Moratti (braziliában rekordnak számító összegért) leigazolta Robero Carlost 1995-ben, de egy Derby-n Fabio Capello-nak megtetszett a balhátvéd, és a következõ szezonban a Real Madridba vitte. Cserébe a chílei Zamorano érkezett. A csapat 1997-ben UEFA döntõt veszített, pont Zamorano hagyta ki a sorsdöntõ 11-est a SCHALKE 04 ellen. Az 1995/96-os szezonban érkezett a csapathoz a jelenlegi csapatkapitány is, az argentin Javier Zanetti, aki hét Milánóban töltött évével, a legidõsebb Interes jelenleg a klubnál. Amíg az öreg Angello Morattinak sehogyan sem sikerült a világ akkori legjobbját Pele-t elhozni az Interbe, (pedig sokszor megkörnyékezte) addig a fiúnak sikerült 1997 nyarán a Barcelonából elhozni a világ legjobbját Ronaldot, vagy ahogy becézik a "fenomént" Az átok viszont tovább tartott. Matthaeus az aranylabdával
1997/98 szezon felénél még az Inter fordult bajnokként, ám a bajnokság végén a Juve ellen sorsdöntõ meccsen peches vereséget szenvedett a csapat. Azért egy kis siker kijutott a csapatnak, mert Gigi Simonival harmadszor is UEFA bajnok lett (1997/98). Az 1998-as rossz év után, amikor is négyen is irányították a csapatot. 1999/2000-es szezonban, a Juventusnál sikert sikerre halmozó Marcello Lippi kezében volt az INTER sorsa, ám egy bajnoki 4. hely és egy Olasz Kupa 2. helynél tovább nem jutott a csapat. Miután a BL selejtezõbõl csúfosan kiesett az Inter és a 2000/2001-es elsõ bajnokin vereséget szenvedett a csapat a Reggina csapatától, Moratti elnök úr elküldte Lippi-t. Az olasz U21 válogatottal EB-t nyerõ egykori Interes, Marco Tardelli (1982-es világbajnok) lett az új edzõ. Moratti - ahogy õ fogalmazott - kereste az õ Herrera-ját, Bianchitól Hodgsonig, Simonitól Lucescuig, Lippitõl Tardelliig kereste és kereste, de sajnos nem találta. Abban a pillanatban úgy nézett ki a szintén argentin Héctor Cúper személyében talán mégis megtalálta, bár az átok tovább tartott, hiszen 2002-ben sikerült elveszteni a Scudetto-t az utolsó fordulóban és csak harmadikok lettünk, majd egy év múlva a BL döntõrõl is egy hajszállal maradtunk le, hiszen a Milan ellen az döntött, hogy ki volt otthon a San Siroban és ki idegenben. Ebben a szezonban másodikok lettek a kék-feketék a bajnokságban (Igaz Herrera is pont így kezdte) és végül Ronaldo is elment a Real Madridba, de ez már egy csúnya történet volt. Az Inter szurkolók az utolsó bajnokin Cúper mellé álltak, és sokkal inkább Moratti + a vezetõség felelõségét hangoztatták. A következõ szezont jól kezdte a csapat. Londonban 3:0-ra gyõztek az Arsenal ellen a BL-ben. Azonban egy elveszített DERBY és a hatodik forduló után (minusz hét ponttal) a nyolcadik hely a bajnokságban Morattinak már sok volt. 2003. október 19-én kirúgta Cúpert és Alberto Zaccheroni lett a csapat új edzõje. Az új edzõ sem maradt sokáig, hiszen hiába hoztuk vissza az akkor már nemzetközi hírû Adrianot a Parmatól, végül nagy szerencse kellett hozzá, hogy a negyedik hely meglegyen a szezon végére. Így ért véget a "Cúper éra", és az Inter ismét beszorult (már már törvényszerûen) a középcsapatok és a Milan-Juventus kettõs közé. Az új 2004/05-ös szezonban Roberto Mancinit kérte fel a csapat irányítására a télen kinevezett új elnök: G. Facchetti. Mancini kezdetben rengetg döntetlenjével hívta fel magára a figyelmet, ám tavaszra a gyõzelmek is jönni kezdtek és ha mást nem is, egy bajnoki bronz érmet és egy Olasz Kupát nyert elsõ évében az új mester. A következõ szezont egy szuperkupával indította Mancini a Juventus ellen, de ezen kívül sikerült lemásolni az elõzõ szezont szinte minden tekintetben. Maradt az olasz kupa, a bajnoki bronz és a BL kiesés. A 2006 kora nyári olasz (Moggi-Juventus) calcio botrány utáni bizonytalanságban is maradt (egyelõre) Mancini a csapat edzõje.